“Az életem egy megalkuvás!
Mindenben kiszolgáltam a családomat és most túlságosan rám támaszkodnak. Mindent nekem kell megoldanom, mindenért én vagyok a felelős. De sajnos elvesztették az önállóságukat.
Jót akartam és balul sült el.
Mára én vagyok beteg, és ők ellátnak ugyan, de szívwességet tesznek vele.
Ettől elszomorodom, még inkább depressziós leszek és nem látom a kiutat.
Már késő mindenhez…?”
A gondot az okozza, akár depresszióban is, hogy az ember elhiszi a gondolatról, hogy igaz. Itt például elhiszed, hogy csalódottságot okozol a családodnak, ha úgy élsz és cselekszel, ahogy neked jó. S e hit oly mély és erős, hogy materializálódik, azaz meg is jelenik a valóságodban is. Tehát mégegyszer: elhiszed, hogy amit gondolsz, igaz. S máris megteremtetted vele, hogy igaz legyen. Mi lenne, ha nem tudnád, hogyan reagál a családod? Megengedve nekik, hogy akárhogy, bárhogy reagáljanak és ebben a sehogy is benne van. A másik csapda, amiben sántikálsz, hogy el is várod a reakciót. Mert ha nem reagálnak, akkor könnyen jelentheti neked, hogy le se szarnak, pedig te éveken át voltál a tökéletes társ és háztartási cseléd. Pedig a nem reagálás csak éppen ennyit jelent: nincs reakció. Mivel azonban leginkább reakciókban élünk (éhes vagy – eszel, kiabálnak – visszakiabálsz vagy elcsendesedsz), azaz a gyakorlat szerint majd mindenki úgy érzi, hogy valamilyen reakciót -aktívat, passzívat – fel kell mutatnia, így fel is mutat, és el is várja azt. Valójában ez is egy döntéssel kezdődik. Ha önmagad mellett döntesz, minden elrendeződik feléd. Azonban hajlandó vagy-e bevállalni akár azt is, hogy van akinek ez nem tetszik? És akinek nem tetszik a valódi éned, annak mégis milyen okkal és eredménnyel kívánsz megfelelni?
